2015.04.22.

Első bál a Gerecsében

Nagy találkozás volt. Első találkozás volt. Egyből a leghosszabb távon. S természetesen futva. Bevallom, magamtól eszembe se jutott volna.

Kedvesem volt az ötletgazda, s aztán a húzóerő is. Már az induláshoz is nagy szükségem volt erre, mert még az utolsó pillanatban is szerettem volna visszavonulót fújni. Megrettentett a táv. És a terep. Az esemény hetében mindenféle tüneteket produkáltam. Itt fáj, ott fáj, megfáztam, gyenge vagyok, fáradt vagyok, névnapom van.

Kerestem a kibúvót, de titkon persze ott munkálkodott bennem a tettvágy. Mert ez kihívás volt a javából. Átlépni a maratoni távot, s terepre váltani az aszfalt helyett. Végül minden adott volt hozzá, hogy belevágjak. Tökéletes fizikai állapot, kiváló időjárási viszonyok, s a kéz, mely fogja kezem. Felszerelkeztünk, útrakeltünk. A vonalkód leolvasása után már elmúlt minden feszültség, s laza kocogással nekivágtunk az 50 km-nek. Az első ellenőrzőpont úgy jött el, hogy észre se vettem. Végig beszélgettük, s futottuk az odáig vezető utat. Pecsételtünk, vetkőztünk, s lódultunk tovább. Előzgettük a túrázókat, üdvözöltük az ismerősöket, gyönyörködtem a tájban, kattogtattam a fényképezőgépet. 8 km után elhagyta a számat a „még egy maraton hátra van” mondat, na ezt nem kellett volna, az ilyen gondolatok szokták előidézni a fejben széteséseket.

Az első nagyobb emelkedőket sétálva tettük meg, tudatosan, hogy a futható terepekre maradjon még szufla. A baji vadászházhoz még mindig mosolyogva érkeztünk, gyors frissítés, s robogás tovább. Itt már éreztem, hogy a lejtők nem annyira a barátaim, mint hittem. Sokkal többet kivettek belőlem, mint gondoltam volna. Visszafogottan ereszkedtünk alá, s haladtunk Tardos felé. Itt csapott meg először egy kis irigység, ahogy elnéztem a falatozó, sütkérező, pihengető embereket. Felmerült bennem a kérdés, hogy nekünk nem így kellett volna-e. Hátizsákkal, szép komótosan. De érdekes dolog ez a futás, mert amint újra nekilódultunk, már örültem, hogy képes vagyok erre. Hogy képes vagyok így haladni. Sok helyen belassultunk, mert csak egyesével tudtunk araszolni, de ezek a pillanatok adtak alkalmat arra, hogy élvezzem a tájat, hogy szusszanjak, hogy pózoljak Imi kamerájának.

Pusztamarót, Héreg, lejtők és emelkedők, csodálatos mezők, mindennél zöldebb fák. Szívtam magamba mindent, amit a hétköznapok betonrengetében nem kaphatok meg. Örvendeztem, hogy ismét pályán vagyok, és itt van velem Ő, és újra közösen élünk meg egy újabb csodát. Eljött a féltáv, s még mindig nagyon jól éreztem magam. Furakodtak a fejembe a számok, hogy még több, mint egy félmarcsi, de igyekeztem nem foglalkozni vele, helyette pöröltem kedvesemmel, aki folyton itatni akart Aztán éreztem, hogy valami készülődik, van valami a levegőben. Az ellenőrző pontnál majd mindenki fekszik, levetett cipők, nagy sóhajok. Bányahegy. Csak hallottam róla. Hangosan dörömbölt a szívem, ahogy elkaptam a szófoszlányokat. Bányahegy. Mindenki rettegve beszélt róla. Igyekeztem összeszedni magam, megettünk fél banánt, és nekivágtunk.

Csak mentem és mentem, és büszke voltam magamra, hogy mennyire erős és elszánt vagyok. Felértem, és vártam, hogy majd Imi mond valamit, hogy ez igen, vagy tudom is én. De mivel nem szólt semmit, hát én kérdeztem őt: nos, ennyi volt? Értetlenül nézett rám, aztán leesett neki. Ja, ez még nem az volt. Ez csak a hegy lába volt. Nem tudom elmondani, mit éreztem. Mint akit leforráztak. S amikor pár lépés múlva megláttam a falat, na akkor elkapott a harci düh. Én oda ugyan fel nem megyek. Visszafordulok, bizony vissza. Láttam, ahogy küzdenek az emberek, négykézláb, kövekbe, gyökerekbe kapaszkodva. Már a gondolattól is szédültem, de akkor Imi megmarkolta a kezem, és nem volt visszaút. Vonszolt maga után, nem is értem, hogy csinálta, néha mind a két kezemmel kapaszkodtam belé, csoda hogy nem húztam vissza. Egy mögöttünk haladó fiú remélte, hogy ez riadólánc, s bekapcsolódhat ő is. És felértünk. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, hiszen lényegében felvittek. Ez érezhető is volt, mert az elkövetkező km-ek a rémálom km-ei lettek. 30 és 35-dik km között nem emlékszem semmire, se a tájra, se az emberekre. Csak arra, hogy dühös vagyok, hogy csalódtam magamban, hogy haragszom Imire. Hogy legszívesebben megállnék, és sikítanék. Hogy haza akarok menni. Hogy elfáradtam, nem akarok már nem hogy futni, de sétálni se. Néha fény gyúlt, ilyenkor tudtam, hogy már megint mentálisan adom fel. Hogy nincs nekem semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam. Főleg fejben. Miután kidühöngtem magam, miután megtettünk újabb kaptatókat, valahogy visszatért az életkedvem.

 

 

Eljött a negyvenedik, aztán el a maraton is. És határtalan büszkeséget éreztem. Átléptem. És itt vagyok, és még mindig futok. A Turul felé haladva megdicsértek bennünket az emberek, hogy milyen frissek vagyunk, és buzdítottak, lelkesítettek. Villáminterjút adtunk, és tapostunk tovább. A lépcsőn azt gondoltam, kéz a kézben lesétálunk. Ehelyett kéz a kézben lefutottunk. És innen már nem volt megállás. Vitt a lendület, a hév, a lelkesültség, éreztem, hogy meglesz, hogy 7 órán belül leszünk. Boldog voltam, és rettenetesen büszke. Ezért futok. Ezért szeretem igazán. Hogy átélhetem ezeket a pillanatokat. Hogy futás közben lehetek nagyon fent, de nagyon lent is. Az mind-mind én vagyok. És mindig tanulok belőle, és így leszek egyre erősebb, és egyre bátrabb. Gerecse50 és én. Nagy találkozás volt!

TÁMOGATÓINK